Megemlékezés a magyarországi németek elhurcolásának és elüldözésének emléknapján – január 21.

Tisztelt vendégeink, kedves barátaim,
Szeretettel üdvözlöm Önöket e hideg téli napon.

Január 19-e szomorú ünnep számunkra. Ma emlékezünk meg azokról a honfitársainkról, akiket német származásuk miatt erőszakkal kényszermunka-táborokba hurcoltak, valamint elüldöztek otthonukból.

Tiszteletükre kérem Önöket, énekeljük el a Himnuszt.
Köszönöm.

1946-ban január 19-én indult el az első „svábvonat” Budaörsről, amellyel kezdetét vette a magyarországi németek hazájukból, otthonaikból való elüldözése, ingó és ingatlan vagyonától való megfosztása, földönfutóvá tétele.

Az Országgyűlés 2012-ben a 88/2012. számú határozatával ezt a napot tette a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává, majd ezt egy évvel később, 2013-ban egy újabb határozattal, a magyarországi németek elhurcolásának és elűzésének emléknapjává módosította.

Fontos tudni, hogy az előbb mondott budaörsi indulás idején az eleki németség színe-java már egy éve Ukrajnában volt – az elhurcolás sorsára ők az országban az elsők között jutottak.

Már 1944. szeptember 23-án vasárnap megjelentek az első szovjet alakulatok Eleken, és a megszállók hamar ráerőltették akaratukat a helyiekre.

Jaj a legyőzötteknek, avagy VAE VICTIS – tartja a régi római mondás, és a magyarországi németség balszerencséjére nemcsak egy legyőzött nemzet lakosságához, hanem egy bűnbaknak kikiáltott nemzetiséghez is tartozott.

A szovjet államvezetésnek sürgősen munkaerőre volt szüksége a háborúban lerombolt országrészek helyreállítására, és erre a hadifoglyok mellett a legyőzött országok polgárainak elhurcolását találták a legmegfelelőbb megoldásnak.

Az 1944-es év végén már összeírták az eleki németeket, és 1945. január elején kötelezően jelentkeznie kellett a listán szereplőknek.
Az elekiek malenkij robotjáról több egykori résztvevő is mesélt, az ezekből megjelentetett könyvből idézem a kisgyerekes anyuka létére elhurcolt Bende Jánosné Hack Teréz tanítónő 1991-ben leírt visszaemlékezését azokról a vészterhes napokról.

„1945. január 2-án a kultúrban minden fiatalnak jelentkeznie kellett. 16-36évig a nőknek, 16-46 évig a férfiaknak. Ezer fiatalt szedtek össze, köztük a férjemet, majd engem is. Szalmán aludtunk, s ebédet anyósom hozott. Január 11-én láttam édesanyámat utoljára. Jött elbúcsúzni.
Az orosz katonák úgy kilökték, mint egy zsákot. Szegényt megsirattam. 1960-ban találkoztam csak vele, mert 1946-ban kitelepítették a nővéremmel és a 3 gyermekével együtt.
(… ) 11-én dél felé indítottak el bennünket az állomás felé, felfegyverzett orosz katonák kíséretében. Édesanyám a templom előtt állt, felháborodásában égnek emelt karokkal.
Mint legnagyobb bűnözőket kísértek, s közben szidalmaztak is minket. Priccsel felszerelt marhavagonba préseltek be bennünket, 30-an egy vagonban. A férfiak WC-t tákoltak és vaskályhát szereltek be a vagon közepébe. Az állomás fájából és szenéből raktak be, hogy meg ne fagyjunk.
Vittünk magunkkal dunnát, párnát, ágyneműt, plédet. Még így is fáztunk, mert a vékony deszkafalak átengedték a hideget.
Egy hónapig voltunk az úton. 11-én indulás előtt egy órával jött anyósom egy fazék pörkölttel. Aznap otthon levágták a disznót. Ennyi jutott nekünk belőle. Szalonnát az előző évről csomagoltunk.
Délután három órakor behúzták a vagon ajtaját. Az én fejem is majd összepréselték, mert szólás nélkül tették. A fél falu kint volt az állomáson. Mindenki elhelyezkedett a felső priccsen házaspáronként. Férjemmel az ablak mellé kerültünk. Nagyon süvített be a szél. Kétegyházán, Lökösházán, Aradon, Brassón keresztül haladtunk át Románián (…)
Néha napokig álltunk egy-egy állomáson, mert elvitték a mozdonyunkat, s katona fogolyvonatokat hoztak vele. Néha a flekktífusz következtében vagy vérhasban meghaltakat pokrócba csavarva kivitték. Katonáink sokat szenvedtek az éhségtől, szomjúságtól és hidegtől. Mi adogattunk be nekik vizet és élelmet, ha nem vették észre az őrök. Nagyon elszomorító volt ezt látni. Az meg őket keserítette el, hogy civileket, nőket is kihurcoltak. Nem tudhatták, hogy az ő feleségük nincs-e köztünk. (…)
Január 29-én érkeztünk meg Rudnyik Kaganovicsra. Csomagjainkat teherautóra rakták, nekünk gyalog kellett menni egy volt iskolaépületig, mely kétemeletes és romos volt. Tele voltunk szorongással. Az épületnek nem volt teteje.
Az ablakokat befalaztatták a férfiakkal. Priccseket készítettek, emeleteseket. Arra szalmát hánytak, és a mi ágyneműnk került rá. Csomagjaink is bekerültek a priccsek alá. Mindenünket féltettük, mert nyomorúságos körülmények közé kerültünk. (…) Külön tették a férfiakat és a nőket. A mi szobánkba 120 nő volt bezsúfolva.”

Így kezdődött el az elekiek több, mint két évig tartó krivoj rogi hányattatása, melyből sokan nem tértek vissza élve. Bár hivatalosan nem foglyok voltak, fogvatartóik szabadon rendelkeztek velük, és a legkülönbözőbb célok megvalósításában kellett dolgozniuk megalázó bánásmód mellett, sokszor életveszélyes munkakörülmények között.
A legtöbbször vaksötét vasércbányától a kolhozig, a mínusz harmincöt fokban való építkezéstől a mélyszántás gyanánt hektárszámra kézzel felásandó szántóföldekig számtalan módon kellett helytállniuk. Élelmezési és lakhatási körülményeik nyomorúságosak voltak, az emberélet nem számított. Nem vigasztalta őket az, hogy hamarosan kiderült, hogy a helybeli lakosok még irigyelték is őket. Hiszen ők minden nap egyszer kaptak valamilyen, bár nyomorúságos, főtt ételt.
Nagyanyám, Zöllner Magdolna elmesélte, hogy számára a leginkább elviselhető munkahely – paradox módon – a vasércbánya volt, mert ott nem volt hideg, és minden nap lehetett és kellett is fürdeni. Tizenhét éves fiatalasszonyként csilléket tolt a sötétben. Nem erre készült középiskolásként, de ő legalább túlélte.
Sokszor egyszerű dolgokon múlott az emberélet. Sokan megbetegedtek, és a gyengélkedőre kerültek. A súlyosabb betegeknek sok esélyük nem volt a felépülésre, hisz nem tudtak dolgozni – de ezáltal a szovjetek szabályai szerint nem járt nekik az élelem sem. Akik hosszasan betegeskedtek, azok számára így biztos volt a halál.
Ennek ellenére az 1945-től 1947-ig tartó két és fél év alatt két alkalommal – nyáron – betegvonat indult haza azokkal, akik egészségi állapotuk miatt nem bírták a munkát. Nagyapám így került haza az első másfél év után, míg nagyanyám ott maradt 1947 nyaráig. Ők még elég szerencsések voltak, de ez családjukban évtizedekig tartó konfliktust eredményezett. Anyósa szinte minden nap kérdőre vonta nagyapámat, hogy miért hagyta ott az ő egy szem lányát azoknak az oroszoknak.
Végül 1947 nyarán ért haza az utolsó ukrajnai kényszermunkások vonata.
A keserves kényszermunkát túlélők hazaérve sem lehettek boldogok, hiszen voltak, akik azzal fogadták őket, hogy „ti meg minek jöttetek vissza?”, házaikba érkezve viszont sokan idegeneket találtak ott…
Legtöbbjük családjának itthon maradt részét ugyanis időközben, az 1946-os év májusában elűzték, akkori hivatalos szóhasználattal élve „kitelepítették” Németországba. Szinte nincstelenül, néhány megmaradt ingósággal kellett új életet kezdeniük egy lerombolt országban. Sokan évekig keresték hozzátartozóikat.
A kényszermunkások fiatalságát tették tönkre, sokan életük végéig viselték a testi és lelki bántalmaikat. A közösen megélt veszedelem azonban össze is kovácsolta őket: életre szóló kapcsolatok, barátságok születtek a viszontagságok közepette.
Ezekre az emberekre emlékezünk ma, fejet hajtva sokat szenvedett elődeink emléke előtt. Kik közül a legtöbben soha senkinek sem vétettek, úgynevezett bűnük az volt, hogy németek voltak.
A mai emléknap arról is szól, hogy ne legyen többé az úgynevezett „kollektív bűnösség”.
Kérem Önöket, most hallgassák meg Kecskés Béla: Kísértő múlt című költeményét, Kocsis Józsefné előadásában.

Köszönöm, hogy megtiszteltek jelenlétükkel ünnepségünkön. Kérem Önöket, helyezzék el virágaikat, koszorúikat az emlékművön. Utána pedig fáradjanak át a templomba, ahol fél tízkor kezdődik a szentmise.

Das Denkmal der Vertreibung mit den Blumen des Gedenkens

(Klemm Tamás, az Eleki Németek Egyesülete elnökének beszéde 2018. január 21-én)