Archiv der Kategorie: Trauer

A magyarországi németek kényszermunkára hurcolásának emléknapja

Gedenktag der Verschleppung Panorama 2020
Gedenktag der Verschleppung Panorama 2020

A mai emlékműsor elhangzott szövege

Ismeretlen szerző: Lágerballada (előadta: Kocsis Józsefné)

Parancsszóra, hazug szóra dobot vert a kisbíró
Tizennyolctól ötven évig férfiaknak behívó.
Három napi eleséggel indultak az emberek
Kibírjuk ezt!, – a sok férfi bizakodva nevetett.

Három napnak elmúltával lehervadott a mosoly
Megismerte kínok kínját sokezernyi bús fogoly.
Puskás őrök árgus szemmel vigyázták a menetet
Agyonlőtték az út szélén a lemaradt beteget.

A létszámot bepótolták bárkivel, ki arra járt
Ne lehessen kimutatni darabszámra a hiányt.
A szolyvai nagytáborban összegyűltek ezerek.
Hóban, fagyban, étlen, szomjan gyötrődtek az emberek.

Tífuszlázban elemésztve de sok férfi meghalt ott,
Ártatlanok hűlt teteme tömte meg a sírhantot.
Az élőket davaj, bisztro..terelték a vagonba,
Vitték őket idegenbe, hosszú, nehéz robotra.

Szögesdrótos táborokban  kegyetlen a napirend,
Sok jó apa, derék legény belerokkant, tönkre ment.
Hitvány étel, kevés étel, de a robot nagyon sok,
Így tengődtek a lágerben napról napra a rabok.

Szállt a panasz fel az égbe, a sok férfi éhezett,
Ez az idő életükben a fekete fejezet.
Szemétdombon a hulladék kárba bizony nem veszett,
Megkeresték, megették azt az éhező emberek.

Csupasz csontig elapadva nem bírták a robotot,
Messze földön, a lágerben, de sok férfi maradt ott.
Orosz földön meggyötörve a halálé lettek ők,
Titkon őrzik csontjaikat a jeltelen temetők….

Gedenktag der Verschleppung 2020
Gedenktag der Verschleppung 2020

Emlékműsor szövege (szerző és előadó: Klemm Tamás)

1945 elején már biztosnak látszott a hosszú évekig tartó, rengeteg értelmetlen áldozatot hozó háború vége.

Európa népei érezték, hogy lassan elmúlnak az iszonyú pusztulás napjai. A mai Magyarország területén szűkebb hazánk részesült először az úgy nevezett „felszabadításban”.
Igen, voltak sokan, akik számára a szovjet csapatok érkezése felszabadulást hozott, ahogyan ezt sokáig a hivatalos történetírás is hangoztatta.

Mindenki számára új korszak kezdődött, melyet – ma már elmondhatjuk – a legtöbben egy újabb szenvedés kezdeteként érzékeltek.

Az érkező katonák szinte senkivel nem bántak kesztyűs kézzel – miért is tették volna, hiszen először mi támadtuk meg az ő országukat! És már a rómaiak mondták: VAE VICTIS! Jaj a legyőzötteknek! A győzőknek pedig mindent szabad volt.

Eleken 1944 szeptember vége óta „béke” honolt, egyfajta baljóslatú békesség. Megszálló alakulatok vették át az uralmat a közélet felett. És a saját gazdáik parancsára rövidesen intézkedni kezdtek. Így Eleken is megtörtént az, amiről most a hasonlóképpen lezajlott budaörsi események időpontjához igazodva emlékezünk meg.

A német származású lakosság munkaképes korú részét elkezdték összeírni. A 16-45 év közötti német férfiak és 17-40 év közötti nők nagy részének nem volt más lehetősége, minthogy jelentkezett a művelődési házban, az ipartestületben vagy az iskolában kijelölt gyűjtőtáborokban. Aki egyszer ott megjelent, többé nem mehetett haza… megszámolták, megfürdették, megvizsgálták őket. Darabszámra, mert fontos volt: ezer embernek kellett lennie, ehhez járultak még a környékbeli németlakta településekről idehozott emberek is.

Azt mondták nekik, egy kis munka lesz, amire elhívják őket. Kis munka. Malenkaja rabota. Nem ez volt az első dolog a háború során, amely nem teljesen úgy alakult, ahogyan a népnek megígérték.

Könnyű volt megtalálni mindenkit, aki bűnbakként alkalmasnak nyilvánult, hiszen árulkodó volt a név, a dialektus – és voltak árulkodó honfitársak is.

A begyűjtést követően január elején elindult már az első marhavagonos szerelvény. Az első meglepetést követően – hiszen a vonat nem az ígért Budapestre indult, hanem egészen más irányba – a vonat egyhangú zötyögése közepette szomorú nyugalomban utaztak a jeges hidegben Ukrajna felé az elekiek.

Mivel félrevezették őket az utazásuk célja felől, sokan a legjobb ünnepi ruhájukban utaztak a mínusz harmincfokos hidegbe. A célállomásra érkezve szembesültek azzal, hogy Ukrajna lerombolt ipari területeit kell újraépítsék.

Szabályos munkatáborokba zárták őket, első feladatuk sok helyütt magának a tábornak a felépítése volt. Később mehettek végeláthatatlan szántóföldeket kézzel felásni, mert nem volt munkagép. Fiatal lányok betonoztak magasházak építkezésén mínusz harminc fokban, vagy toltak teli csilléket Európa legmélyebb bányáiban.

Apai nagymamám visszaemlékezései szerint a krivoj-rogi vasércbánya volt a legjobb munkahelye, mert odalent meleg volt, és minden nap fürdeniük lehetett. Sokan odavesztek. Az életerős férfiak haltak meg a leghamarabb, a gyenge táplálkozás és a kemény munkakörülmények miatt.

A végül visszatérők sem lehettek boldogok, hisz miután testileg és lelkileg megfogyatkozva hazaértek, azzal kellett szembesülniük, hogy családjaik túlnyomó részét időközben elüldözték otthonukból, és házaikban idegeneket találtak. A legtöbben továbbmentek külföldre szakadt családjukhoz, néhányan itt maradtak. Itt maradtak a hazájukban, amiért németként szenvedtek.

Mindegyikőjüknek életre szóló, néhányuknak életébe kerülő élményt hozott az a majdnem háromévnyi ukrajnai internálás, melyről a legtöbben sokáig nem nagyon beszéltek nyíltan. Sokan a politikai rendszertől való félelmükben, mások pedig szégyellték, vagy csak el akarták nyomni, szerették volna elfeledni a rossz élményeket.

Mindannyiuk emlékére szóltunk most Önökhöz. Köszönjük megtisztelő figyelmüket!

A magyarországi németek kényszermunkára hurcolásának emléknapja

Kedves eleki polgárok!

A Magyar Országgyűlés 88/2012. (XII. 12.) OGY határozatával, valamint az azt módosító 103/2013. (XII. 20.) OGY határozatával január 19-ét, az elűzetés 1946-os kezdetének évfordulóját a magyarországi németek elhurcolásának emléknapjává nyilvánította. 

Ezzel az Országgyűlés szükségesnek tartotta „méltóképpen megemlékezni a II. világháború végén, valamint az azt követő időszakban a kollektív bűnösség igaztalan vádja és elve alapján üldöztetést, kisemmizést elszenvedő magyarországi német közösség emberi jogokat súlyosan sértő és igazságtalan elhurcolásáról és elűzetéséről”.

Az Eleki Németek Egyesülete és az Eleki Német Nemzetiségi Önkormányzat tisztelettel meghívja Önöket az emléknap alkalmából szervezett koszorúzásra, valamint az azt követő szentmisére, melyet az elhurcoltakért ajánlunk fel.

A koszorúzás helye és ideje: Kiűzetési emlékmű, 2020. január 19. 09.30 óra

A szentmise helye és ideje: Római-katolikus templom, 2020. január 19. 10.00 óra

Országos megemlékezés Eleken

Az idén a Magyar Köztársaság kormánya Eleken tartotta meg hivatalos megemlékezését január 19-e, a magyarországi németek elhurcolásának emléknapja alkalmából.

Semjén Zsolt beszédet mond 2019. január 19-én

Az ünnepség előtt Kiss-Rigó László megyéspüspök tartott misét a templomban.

Ünnepi megemlékező szentmise a templomban (Kiss-Rigó László)

Az ünnepi koszorúzáson Pluhár László polgármester bevezetője után Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes mondott díszbeszédet. erről a boon.hu-n jelent meg először cikk itt:
http://www.boon.hu/semjen-zsolt-tortenelmi-bun-a-nemet-nemzetiseg-egykori-eluldozese/4113370 

Az eseményen többek között részt vett Németország nagykövete, valamint a hazai politikai élet és a német kisebbség vezetőinek jeles képviselői, akik – katonai díszkísérettel – koszorúkat helyeztek el az emlékművön.

Volkmar Wenzel német nagykövet a koszorúzáson

A koszorúzás után a vendégek egy része megtekintette az Eleki Németek Egyesülete székházát a helytörténeti kiállítással.

Vendégek a Leimen-Házban. Balról: Schubert Olívia, a Magyarországi Németek Országos Önkormányzatának elnöke,  középen Ritter Imre német nemzetiségi parlamenti képviselő.

Az ünnepségről videofelvétel is készült, az ElekTV felvételeit nemsokára idézzük, amint megjelenik.

Szöveg és fotó: Klemm T.

„Alles hat seine Zeit“ Josef Post †

Die Gemeinschaft der Eleker und Almáskamaráser in Deutschland trauert um ihr langjähriges Vorstandsmitglied Josef Post.

Josef Post starb am 22. September 2017 im Alter von 88 Jahren.

Geboren wurde Josef Post am 23. Juli 1929 in Elek/Ungarn als Sohn der Eheleute Martin Post und Franziska geb. Wittmann.

Kindheit und Jugend verbrachte er in Elek, die abrupt 1946 mit der Vertreibung der Familie nach Deutschland endete.

Josef Post 1929-2017
Josef Post 1929-2017

Josef Post heiratete 1956 Luise geb. Noe und gründete zusammen mit ihr in Laudenbach eine Familie. Aus der Ehe gingen vier Kinder hervor.

Sehr früh hat sich Josef Post ehrenamtlich für die Interessen der nach Deutschland vertriebenen Eleker engagiert und dabei erkannt, wie wichtig es ist, neue Kontakte – gerade zu den gewählten Vertretern hiesiger Städte und Gemeinden – zu knüpfen.

So gehörte Josef Post zu den engagierten Elekern in Laudenbach, die sich nachhaltig und erfolgreich für die Namengebung einer „Eleker-Straße“ in seiner Gemeinde einsetzten.

Ebenso sind es die Verdienste von Josef Post, dass es 1996 erstmals zu einer offiziellen Begegnung zwischen Eleks und Laudenbachs Bürgermeister kam. Aufgrund seiner intensiven Bemühungen haben sich in den vergangenen 20 Jahren daraus sehr freundschaftliche Kontakte zwischen Elek und Laudenbach entwickelt.

Josef Post war über viele Jahre hinweg aktives Mitglied des Eleker Heimatkomitees und bis 2009 auch aktives Vorstandsmitglied des Kulturkreises Elek in Laudenbach und hat damit die Geschicke der Heimatortsgemeinschaft Elek in Deutschland maßgeblich geprägt und mitgestaltet.

In Anerkennung für diese herausragenden Leistungen und besonderen Verdienste um die Eleker Heimatortsgemeinschaft wurde Josef Post 2009 die Ehrenurkunde des Eleker Heimatkomitees verliehen.

Auch die Landsmannschaft der Deutschen aus Ungarn ehrte Josef Post im gleichen Jahre für seine großen Verdienste um die landsmannschaftliche Arbeit mit dem Ehrenabzeichen in Silber.

Josef Post war Träger des Goldenen Siegelrings der Baron Harruckern Fachmittelschule in Elek, die ihm aufgrund seines außerordentlichen Engagements um das Wohle der Bildungseinrichtung in Elek verliehen wurde.

Für sein großes ehrenamtliches Engagement wurde Josef Post bereits zuvor mit der „Für Elek“ Verdienstmedaille ausgezeichnet, die ihn gewissermaßen zum Ehrenbürgerschaft seiner Geburtsgemeinde Elek machte.

Die Gemeinschaft der Eleker und Almáskamaráser in Deutschland trauert um Josef Post.

Möge der allmächtige Schöpfer ihn in die ewige Heimat aufnehmen und ihm die ewige Ruhe geben.

Joschi Ament
Gemeinschaft der Eleker und Almáskamaráser in Deutschland
[erschienen unter https://elekfotod.wordpress.com/2017/10/03/alles-hat-seine-zeit-josef-post-%E2%80%A0/ ]