A mai emlékműsor elhangzott szövege
Ismeretlen szerző: Lágerballada (előadta: Kocsis Józsefné)
Parancsszóra, hazug szóra dobot vert a kisbíró
Tizennyolctól ötven évig férfiaknak behívó.
Három napi eleséggel indultak az emberek
Kibírjuk ezt!, – a sok férfi bizakodva nevetett.
Három napnak elmúltával lehervadott a mosoly
Megismerte kínok kínját sokezernyi bús fogoly.
Puskás őrök árgus szemmel vigyázták a menetet
Agyonlőtték az út szélén a lemaradt beteget.
A létszámot bepótolták bárkivel, ki arra járt
Ne lehessen kimutatni darabszámra a hiányt.
A szolyvai nagytáborban összegyűltek ezerek.
Hóban, fagyban, étlen, szomjan gyötrődtek az emberek.
Tífuszlázban elemésztve de sok férfi meghalt ott,
Ártatlanok hűlt teteme tömte meg a sírhantot.
Az élőket davaj, bisztro..terelték a vagonba,
Vitték őket idegenbe, hosszú, nehéz robotra.
Szögesdrótos táborokban kegyetlen a napirend,
Sok jó apa, derék legény belerokkant, tönkre ment.
Hitvány étel, kevés étel, de a robot nagyon sok,
Így tengődtek a lágerben napról napra a rabok.
Szállt a panasz fel az égbe, a sok férfi éhezett,
Ez az idő életükben a fekete fejezet.
Szemétdombon a hulladék kárba bizony nem veszett,
Megkeresték, megették azt az éhező emberek.
Csupasz csontig elapadva nem bírták a robotot,
Messze földön, a lágerben, de sok férfi maradt ott.
Orosz földön meggyötörve a halálé lettek ők,
Titkon őrzik csontjaikat a jeltelen temetők….
Emlékműsor szövege (szerző és előadó: Klemm Tamás)
1945 elején már biztosnak látszott a hosszú évekig tartó, rengeteg értelmetlen áldozatot hozó háború vége.
Európa népei érezték, hogy lassan elmúlnak az iszonyú pusztulás napjai. A mai Magyarország területén szűkebb hazánk részesült először az úgy nevezett „felszabadításban”.
Igen, voltak sokan, akik számára a szovjet csapatok érkezése felszabadulást hozott, ahogyan ezt sokáig a hivatalos történetírás is hangoztatta.
Mindenki számára új korszak kezdődött, melyet – ma már elmondhatjuk – a legtöbben egy újabb szenvedés kezdeteként érzékeltek.
Az érkező katonák szinte senkivel nem bántak kesztyűs kézzel – miért is tették volna, hiszen először mi támadtuk meg az ő országukat! És már a rómaiak mondták: VAE VICTIS! Jaj a legyőzötteknek! A győzőknek pedig mindent szabad volt.
Eleken 1944 szeptember vége óta „béke” honolt, egyfajta baljóslatú békesség. Megszálló alakulatok vették át az uralmat a közélet felett. És a saját gazdáik parancsára rövidesen intézkedni kezdtek. Így Eleken is megtörtént az, amiről most a hasonlóképpen lezajlott budaörsi események időpontjához igazodva emlékezünk meg.
A német származású lakosság munkaképes korú részét elkezdték összeírni. A 16-45 év közötti német férfiak és 17-40 év közötti nők nagy részének nem volt más lehetősége, minthogy jelentkezett a művelődési házban, az ipartestületben vagy az iskolában kijelölt gyűjtőtáborokban. Aki egyszer ott megjelent, többé nem mehetett haza… megszámolták, megfürdették, megvizsgálták őket. Darabszámra, mert fontos volt: ezer embernek kellett lennie, ehhez járultak még a környékbeli németlakta településekről idehozott emberek is.
Azt mondták nekik, egy kis munka lesz, amire elhívják őket. Kis munka. Malenkaja rabota. Nem ez volt az első dolog a háború során, amely nem teljesen úgy alakult, ahogyan a népnek megígérték.
Könnyű volt megtalálni mindenkit, aki bűnbakként alkalmasnak nyilvánult, hiszen árulkodó volt a név, a dialektus – és voltak árulkodó honfitársak is.
A begyűjtést követően január elején elindult már az első marhavagonos szerelvény. Az első meglepetést követően – hiszen a vonat nem az ígért Budapestre indult, hanem egészen más irányba – a vonat egyhangú zötyögése közepette szomorú nyugalomban utaztak a jeges hidegben Ukrajna felé az elekiek.
Mivel félrevezették őket az utazásuk célja felől, sokan a legjobb ünnepi ruhájukban utaztak a mínusz harmincfokos hidegbe. A célállomásra érkezve szembesültek azzal, hogy Ukrajna lerombolt ipari területeit kell újraépítsék.
Szabályos munkatáborokba zárták őket, első feladatuk sok helyütt magának a tábornak a felépítése volt. Később mehettek végeláthatatlan szántóföldeket kézzel felásni, mert nem volt munkagép. Fiatal lányok betonoztak magasházak építkezésén mínusz harminc fokban, vagy toltak teli csilléket Európa legmélyebb bányáiban.
Apai nagymamám visszaemlékezései szerint a krivoj-rogi vasércbánya volt a legjobb munkahelye, mert odalent meleg volt, és minden nap fürdeniük lehetett. Sokan odavesztek. Az életerős férfiak haltak meg a leghamarabb, a gyenge táplálkozás és a kemény munkakörülmények miatt.
A végül visszatérők sem lehettek boldogok, hisz miután testileg és lelkileg megfogyatkozva hazaértek, azzal kellett szembesülniük, hogy családjaik túlnyomó részét időközben elüldözték otthonukból, és házaikban idegeneket találtak. A legtöbben továbbmentek külföldre szakadt családjukhoz, néhányan itt maradtak. Itt maradtak a hazájukban, amiért németként szenvedtek.
Mindegyikőjüknek életre szóló, néhányuknak életébe kerülő élményt hozott az a majdnem háromévnyi ukrajnai internálás, melyről a legtöbben sokáig nem nagyon beszéltek nyíltan. Sokan a politikai rendszertől való félelmükben, mások pedig szégyellték, vagy csak el akarták nyomni, szerették volna elfeledni a rossz élményeket.
Mindannyiuk emlékére szóltunk most Önökhöz. Köszönjük megtisztelő figyelmüket!
Verein der Deutschen in Elek 